Tőlünk nem messze egy másik anyuka gyönyörködött kb. 2 éves kislányában. Látszott, hogy nemrég tanulhatott meg járni, még elég bizonytalanul tipegett ide oda. Gyönyörű gyerek volt, nagy fekete szemekkel és pálmafába szorított göndör fürtökkel. Egyenesen felénk tartott. Feleségem az anyukák csalhatatlan ösztönével kivett egy pufit és felé nyújtotta. A kislány elvette és boldogan iramodott is vissza az anyukájához
szerzeményével. Öröme tiszta volt . Visítva nevetett.Az anyukák összemosolyogtak. A kislány két lépés után lenyelte szerzeményét és máris fordul vissza újabbért. Ezúttal a kisfiam nyújtott felé másik pufit. Mosolyogtak egymásra. Igazi, őszinte gyerekmosollyal. Még néhányszor megismétlődött a jelenet. A kislány nevetett, tippeget-topogott, és újra előttünk volt.Újabb pufi, újabb mosoly. Az anyukáján látszott, már feszélyezi a dolog, noha mi élveztük a gyerek örömét. Megszólalt az anyuka : -Hai sa mergem mami , să luăm şi noi Pufuleţ. ( Gyere kicsim vegyünk mi is pufit ) A kislány persze nem tágított, miért is menne, ha itt van kézügybe. Aztán elfogyott a pufi és elmentek. Én meg elgondolkodtam azon ami történt. Ahogy a kisfiam boldogan adott pufit egy másik gyereknek. Az meg visító örömmel fogadta. És nem számított, hogy az egyik magyar, a másik meg román. Csak az emberi melegség volt. A közösség öröme. Szomorúan gondoltam
arra,hogy talán később a kislányt is megtanítják arra, hogy ő román és talán még le is fogja bozgorozni majdan a fiamat. Mikor lesz ennek már vége?

Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése